Dsida Jenő

Született: Szatmárnémeti, 1907
Elhunyt: Kolozsvár, 1938

Tanulmányait  Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte. Szülei akaratának engedve jogi tanulmányokat is kezdett Kolozsváron, azonban  az  irodalom jobban vonzotta (egészen fiatal korától költőnek készült), így az egyetemet nem végezte el.

Tizenhat éves korától jelentek meg versei a Cimbora folyóiratban. Pártfogója ekkor Benedek Elek, a legendás mesemondó volt. Húszévesen már irodalmi folyóíratot szerkesztett. Első verseskötete, a Leselkedő magány 1928-ban jelent meg.

A verseken kívül újságcikkeket és tudósításokat is írt. Tevékeny részt vállalt az edélyi irodalmi mozgalmakban.

Nem sokkal esküvője után, szívbetegségben halt meg.

Dsida Jenő verseiben gyakori a hétköznapi tapasztalatok, érzések költői ábrázolása. Hulló hajszálak elégiája című műve például így kezdődik:

Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű...
Én nem tudom, hogy mi a titka,
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.

A helyzet- és tájleírásokra alapítva, közéjük szőve jelennek meg a költő személyes érzései, időnként egészen váratlan fordulatokkal. Ennek érdekes példája a Nagycsütörtök, amelyet a költő  a csatlakozó vonatra várakozás tényszerű leírásával  indít:

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
 hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.

Ebből a banális élethelyzetből érkezik  el a vers a krisztusi szenvedés magára vállalásáig. A költő szívszorongatóan éli át a Megváltó magányos éjszakáját:

...Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Verseinek visszatérő motívuma a szenvedés, a halálfélelem és a vallásosság.

A szocializmus alatt műveinek többségét ugyan nem tiltották be (a legismertebb kivétel volt ez alól a Psalmus Hungaricus, amely csak gépelt formában terjedt), azonban mind a magyar, mind a román pártállam vezető művészeti ideológusai megpróbálták őt reakciósnak, sőt fasisztának, vagy  legjobb  esetben is tehetséges, de jelentéktelen költőnek beállítani. Az irodalmárok többsége azonban már akkoriban is nagyra becsülte őt, ha megvédeni nem is mindig állt módjukban.

 
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!